Karma vagy szabad akarat?

Még nincs húsz éve, hogy megbarátkoztam a reinkarnáció gondolatával és a hitemmé vált. Életem korábbi szakaszaiban más kulturális és filozófiai környezetben nőttem fel. Ennek a hitnek, filozófiának a kiválasztása például egészen biztosan a saját szabad akaratom szerint történt, nem úgy, mint a keresztelő, ahol a családom választott nekem hitet. Nagyjából ennyi ideje foglalkozom reinkarnációs terápiával, hipnózisokkal is, és harminc éve párokkal, párkapcsolati kérdések megoldásával. Ezen a területen különösen élesen került elő a karma vagy szabad akarat kérdése.

 

 

Legfeljebb a 80-as évek második felétől beszéltünk hazánkban spirituális életről, akkor indult az ilyen irányú ismeretterjesztés, és alakultak ki ilyen érdeklődésű embereket összegyűjtő közösségek. Erőteljes és zajos volt a változás. Az életfilozófiák váltása kicsit megelőzte a valódi rendszerváltást, ezért sokan csatlakoztak ehhez meggyőződés nélkül, csak dacból. Újdonságnak számított a hit felvállalhatósága, ugyanakkor egy csomó új információ befogadásához nemcsak ész, hanem erőteljesen hit is kellett. Egyházakat elhagyott emberek spirituális közösségekben kapták vissza a hitüket, megkerülve az egyházhatalmi rendszereket, közvetlen kapcsolatot teremtve Istennel, imádsággal, meditációval. Köztudott, hogy a hit (és a hiszékenység) általában a nőknél erősebb, ezért nem meglepő, hogy ezekben a közösségekben jóval nagyobb létszámban voltak találhatók a nők.

 

Míg a feminista mozgalmak idején a harcos nők kerültek előtérbe, a spiritualitásban inkább az érzők, akik csendben, de határozottan lázadtak. Elindultak egy lelki fejlődés útján, amit környezetük nem nagyon értett, konfliktusba keveredtek a családjukkal, férjeikkel. A csoportok vezetői ráadásul általában életerős, az új eszmével átitatott, jó beszédkészségű és empatikus fiatalemberek voltak. Az a típusú férfi került előtérbe, aki a kemény és túl határozott férfi szerepet lágyságra és érzelmességre váltotta, fegyvere az ordítozás helyett a megértő mosoly lett. Ez a tény az otthon hagyott férjek számára a spirituális tanfolyamokat és összejöveteleket, egy cseppet sem tette szimpatikusabbá.

 

Miközben a nők lelkesen tanultak és fejlődtek, mellettük férjeik lemaradtak, azok kerültek előnyös helyzetbe, akik felismerve a lehetőségeket még időben csatlakoztak a nőkhöz és együtt haladtak az úton tovább. A női közösségekbe becsöppent férfiaknak hatalmas sikerük lett, ami más közösségekben férfi gyengeségnek számított, az itt határozottan előnyt jelentett. A ravasz férfiak és a még ravaszabb férfivezetők felismerve ezt bizony sokszor orruknál fogva vezették tanítványaikat, kihasználva érzékenységüket és hiszékenységüket. Ekkor kerültek elő terápiás helyzetben az alábbi rémes mondatok: „Kénytelen leszek elválni, mert kinőttem a férjemet, és túlhaladtam a fejlődésben. Lelkileg már nem képes a társam lenni.”

 

 

Elindult a párkapcsolatok újra leosztása… Szétbomlottak párok és újra rendeződtek, mindenki elkezdte keresni igazi lélektársát, a másik felét. (Ikerlélek – duállélek kérdés.) Eleinte csak arra törekedtek, hogy más és megértőbb legyen, mint a régi társ volt. Óriási hiba, hogy eleinte önmagukat keresték a másikban, azaz az egyszerűbb ikerlelket keresték, aki olyan, mint ő, aki úgy gondolkozik, mint ő, akinek azonos az ízlése, az elképzelése… Nehezen ismerték fel, hogy az igazi duállélek nem az azonos, hanem az ellentét, és a tökéletességet a kettő együtt adja! Csakhogy nagyon nehéz együtt élni vele, sokszor nehezebb, mint a meg-nem-értő volt társsal. És sokan önmaguk csapdájába estek.

 

A legtöbben rámeditáltak a párválasztás kérdésére, használták megérzéseiket, intuícióikat, vagy nagyobb súllyal támaszkodtak a jósokra, látókra, mint amennyire kellett volna. Ezek a „szakemberek” aztán jócskán felkavarták az állóvizet, és tanácsaikkal párok ezreit bomlasztották szét. Az alanyok pedig egyre gyakrabban mondogatták: „Ráéreztem, hogy ő az igazi lelki társam! Ismerem őt előző életemből, ő volt a szerelmem, a fiam, az apám stb.” Hirtelen összetalálkoztak a lélekcsoportok tagjai, felismerték és kiválasztották egymást. Igyekeztek a spirituális módszerekkel igazolást keresni feltevéseikre. Addig mentek, amíg valaki azt nem mondta, hogy igazuk van, valóban az előző életből került elő az igazi társa.

Valóban? Hirtelen jogos lett ennyi összetalálkozás? Nemcsak belevetítették a vágyaikat és felhasználták, kihasználták a spirituális információkat?

 

 

Kényelmes, sokszor túl kényelmes a szabad akaratra hivatkozni és ezzel felrúgni szabályokat, elköteleződéseket, kötelességeket. Kevesen vállalták fel azt az – egyébként teljesen spirituális gondolatot -, hogy mi van, ha a házassági nehézsége maga a karmikus feladat? Ha pont az a dolga, hogy szenvedjen a jelenlegi párja mellett? Mi van, ha a mostani nehézségek már csak a törlesztés részei, és akkor lép tovább a fejlődésben, ha ezt inkább tűri?

 

Az új filozófia rosszul értelmezve képes felhígítani az erkölcsöket. Minden társadalomban így van ez, a spiritualitás filozófiájával is. Bátran választottak párt a szokásosnál gyakrabban, cserélték „vélt karmikus feladatként” arra hivatkozva, hogy a szabad akarat ezt megengedi és megadja a jogot a karma átírására. Szerintem ez nem igaz. Apró részletkérdésekben érvényesülhet a szabad akarat, de a karmát földi lény át nem írhatja, még ha sokan úgy tűnik, erre bátran vállalkoznak. Ez az isteni és angyali jog, nem az emberé.

 

Sokszor kell inkább felvállalni a karmát, és tűrni a nehézségeket, mert az elkerülése bizony nem a fejlődést szolgálja. Éppen visszahúz. Bizonyos szabályok betartása pedig sokszor kényelmetlen. De senki nem ígérte, hogy a földi élet gondtalan, egyszerű és felhőtlenül boldog lesz! Pont a nehézségek feldolgozása és a tanulás végett születtünk le emberi testbe, ide a Földre. És azért, hogy megtanuljuk kezelni az érzelmeinket.

 

Sz. Mikus Edit

Popper Peter (Mesterkurzus) - Gyors élet, lassú halál

A Második Születés